Taposod a mindennapokat. Zakatolsz, miközben minden emberi gesztust természetesnek veszel magad körül. A társad csak a hátadat látja, hűltök. Ma is elindulsz a munkába. Komor, szürke ez a reggel is. Túl a korai tudathasadáson bámulsz kifelé a szélvédőn, az autód egykedvűen duruzsol alattad. A piros lámpánál rendezed a dolgaidat magad körül. Elhoztam a noteszemet? Mit is kell ma délután még tennem? Nálam van a telefonom? Otthon hagytam a kinyomtatott anyagokat!

Unottan nézel a visszapillantó tükörbe. Állj! Vannak körülötted is! A mögötted lévő autóban megpillantasz egy párt, beszélgetnek. A lány a fiú felé fordul, elmosolyodik, a fiú pedig a lány kezét felemelve egy gyengéd csókot ad arra. Meghat ez a pillanat a reggeli rohanásban. Lepereg a szemeid előtt a múltkori kirándulásotok, amikor eltévedtetek és a társad – hogy megnyugtasson – éppen ugyanezt tette. Kezet csókolt. Féltve és vigyázóan. Vagy amikor csak éppen a szüleihez tartottatok és rád nézve a szabad kezével a kezedet fogta vezetés közben. Együtt voltatok.

Ma reggel pedig elmosolyodsz velük te is: a komor és rutinszerű napkezdésbe hirtelen beérkező angyali fénysugár nyomban megszínesíti az utat a munkahelyed felé. Igen, vigyáz rád és szeret!