Drága Társam,

nem tudom, meglep-e, hogy írok Neked. Sokat tanakodtam, hogy megtegyem-e vagy sem, de végül úgy döntöttem, elküldöm ezt a levelet, amiben leírom a gondolataimat. Engedd meg ezt az önzőségemet, szükségem volt rá.

Valószínű, feltűnt Neked, hogy néhány hónapja igyekeztem végleg megszakítani Veled minden kapcsolatot, nem kerestelek semmilyen csatornán, töröltelek mindenhonnan. Tettem mindezt azért, mert realizálódott bennem az, aminek már régen kellett volna: számos, Hozzád nem méltó próbálkozáson túlestél egy barátnő megtalálásának reményében, én pedig mindehhez várakozással teli mosollyal az arcomon a háttérben asszisztáltam, hátha mégis… vagy pontosabban mégsem… Nem kellett volna, nem érdemeltem meg önmagamtól ezt.

Próbáltam többször elhinni, hogy tudom kezelni ezeket a helyzeteket, de rá kellett jönnöm, hogy az idő erre nem megoldás. A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával Te is megtudhattad az Irántad táplált érzéseimet, azonban hiába a közös érdeklődés, az egy hullámhossz vagy a hasonló értékrend, az a valami, az a plusz, amitől mindez működhetett volna, mégis hiányzott Nálad. Kerested a jobbat, a többet, a tökéletest, miközben én kéznél voltam, ha szükséged volt valakire. Kényelmes volt egy olyan ember után nyúlni, aki kész volt Érted bármire. Míg én csupán az Életed egy része voltam, addig két éven keresztül Számomra Te, magad voltál az Élet.

Azonban rájöttem, hogy ennél többre vagyok hivatott, többet szeretnék. Egy olyan embert, aki tisztel, aki számára nem csupán egy vagyok, hanem az Egyetlen – ahogyan számomra is ő. És bár jelenleg az elmúlt néhány év negatív tapasztalatai és pofonjai után, tele félelemmel, eléggé ijesztő számomra egy párkapcsolat, mégis tisztelnem kell önmagam annyira, hogy mindezt megadjam magamnak, ennél kevesebbel ne érjem be. Ne legyek az, akit „csak úgy áthívnak” vagy „elővesznek”, ha arra van szükségük. Ha ennek pedig az az ára, hogy addig egyedül kell lennem, ám legyen, de nem ragadhatok benne egy olyan szituációban, ami kettőnkkel kapcsolatban történt meg Velem.

Voltál már igazán, őszintén, tiszta szívből és feltétel nélkül Szerelmes? Amikor még a távolból is Őt figyeled és óvod, és csak a legjobbat akarod neki, minden más pedig értelmét veszti? Amikor minden lépésed, amit megteszel, sokszor akár Érte, Miatta történik? Ha igen, akkor tudod, hogy az idő erre nem gyógyír. Főként az igazán be nem teljesült Szerelemre nem az, akár az enyém. Mert az sosem múlik el teljesen…

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom végigcsinálni ezt a „barátság”-dolgot. Nem tudom józanul kezelni azt, ami a találkozásunkkor még manapság is belém nyilall. Küzdöttem, próbáltam, de feladom. Ha felkészülten érnek a találkozásaink, akkor még akár kezelhetőek is az érzéseim, de amint hirtelen futunk össze bárhol, nem tudok helyesen reagálni… Zavarban vagyok. Nem szeretném tudni, hogy kivel, mikor és hogyan „barátkozol” – hisz’ mindketten tudjuk, hogy ez akármelyik oldalon történik meg, a „barátságunk” azzal a momentummal véget is ér. Így most, ezúton szeretnék véget vetni, vagyis inkább elejét venni mindennek és méltósággal, csendben, egy távolból küldött mosollyal elköszönni Tőled.

Kívánom, hogy találd meg azt, akivel minden jól működik: aki kiegészít Téged, a Szerelmed és egyben a bizalmasod, cinkostársad, barátod és számíthatsz rá minden körülmények között – „jóban-rosszban, egészségben-betegségben”. Bízom benne, hogy jó szívvel emlékszel rám és a Te arcodon is mosoly van, amikor a kettőnkkel megtörtént eseményekre gondolsz.

 

Milliószor ölellek!

L.A. Fields