Igen, eltűntem. Igen, rég voltam. Igen, nagyon sok dolog történt. Tervezett és spontán dolgok. Tegnap pedig a mérleg nyelve újra a hirtelen jött ötletek irányába billent és egy reggeli, ébredés utáni villanásnak köszönhetően 10 perc alatt összecsomagoltam és elutaztam a Szüleimhez vidékre. De milyen jól is tettem és nem is hagyhatom szó nélkül!

Szombat reggel fél 10-kor már az autóban ültem és verőfényes napsütésben indultam neki az előttem álló közel 180 kilométernek. Kaja, ital bekészítve, mert azt még Anyám is tudja, hogy ennél a távolságnál már kell valami, mert elunom magam (néhány éve ő kétdecis üdítővel és PomBär macikkal segítette elő egy közös kirándulásunk alkalmával az idő múlását, de a mai napig kényszeresen pakol a kocsimba legalább egy innivalót visszaindulásom előtt). Telefon a Szülőknek, hogy indulok, ne ijedjenek meg, ha cirka másfél óra múlva a kapuban dudálok. A kezdeti sokk után jött a “mitfőzzek” kérdés, ami most még nagyobb fejfájást okoz Anyának, mióta nem eszem húst (ez a nap folyamán, a későbbiekben is fájdalmat okoz majd többeknek is).

Megérkeztem, Apa gyors intézkedésének köszönhetően az autóm azonnal a szerelőnél landolt, instant olaj-, levegő- és pollenszűrő-csere, aztán már kaptam is vissza. A kétségbeesés akkor lett úrrá rajtam, amikor kiderült, hogy délután családi összejövetel lesz. Családi, de kikkel is? Apu unokatestvére(i). Ok. Kik is ők? Aham. Talán 19 éve találkoztam velük utoljára. Korrekt. Akkor kimondhatjuk, hogy nem ismerem őket. De ha már másfél napra haza találtam menni, erőt veszek magamon, hogy a minél több együtt töltött idő reményében tartsak a Szülőkkel a mégvidékebbre. Elindultunk, tisztességesen felpakolva, ahogyan azt otthon illik. Anyám délelőtt “összedobott” egy tortát, egy tepsi másik süteményt, egy jó adag pogácsát és gyors nyugdíjba-vonulási ajándékként gyümölcskosarat csomagoltatott össze a házigazdának Apámmal és velem. A telepakolt autóba éppen befértünk a tálcák mellé, ami muszáj volt, lévén még senki nem látott önműködő autót felénk.

Utolsóként érkeztünk a pestiesen “kerti partinak” nevezett csülökpörkölt-főzésre, az első kör házipálinkáról már lemaradva. Sebaj. Az újonnan érkező vendégnek is innia kell. A tiszteletünkre új kör indult. Előkerült a házigazda féltve őrzött törkölypálinkája, a bátrak bemelegíthettek vele az óriásbográcsnyi csülökpörkölt előtt. Én olyan bátor voltam, hogy még Anyámnak és Apámnak is kikerekedtek a szemei. Aztán jött a csodálkozás, hogy 19 év alatt hogy megnőttem, és egyébként is kinek vagyok a kije és milyen régen nem találkoztunk – van, akivel pedig még soha. De mindezt meg is bocsátották, amint összekoccintottuk a poharainkat, elvégre ROKONOK vagyunk.

Egyszerű emberek hétköznapi bájjal, imádnivaló humorral és ízes beszéddel. Némely rokonnál már-már csupán egyetlen mozdulata esetén elfogott a vigyor, végtelen jókedvet okoztak anekdotáikkal, ittam a szavaikat, nem győztem kapkodni a fejemet és a sok vendég egy-egy megszólalását követni. Mindeközben mindenki ment, tette a dolgát, valahogyan hirtelen az én kezembe is került egy tál krumpli, más mosogatott, a harmadik pedig megállás nélkül kínálta körbe az italokat. Ment a kiabálás: “kell-még-kenyér”, “hozzatok-mustárt”, “egyetek-már”, “ki-kér-még”, stb. …és már teljesítve is voltak a kérések. Bárki kiabált egyet, valaki biztosan intézkedett. Folyamatosan roskadásig voltak pakolva az asztalok. Olyan nincs, hogy nem eszel. Olyan sincs, hogy nem iszol.

Igen. Én kihagytam a csülköt, mert nem eszem húst, de ezt először csak halkan és egy embernek mondtam. Erre finom reakcióként az alábbi kérdés hangzott el: “De van gombás-zöldséges pulykamell is rizzsel, az sem kell?” Az őszinte szeretetük vagy a “miteszel-mitiszol-miértnemeszel-mitadjak” skandálása lehetett az oka, hogy a folyamatos visszautasítások ellenére egész délután próbáltak velem mindenfélét megetetni, és a végére én pedig már-már lelkiismeret-furdalással utasítottam vissza végtelenül édes szándékukat. Aztán egyszer kibukott belőlem egy határozott, hallható mondattal, hogy “köszönöm, de én nem eszem húst”. A Nagymamám kezében ekkor megállt a hurkát éppen trancsírozó villa, hasonlóan a többi idősebb és folyamatosan kínáló jelenlévő reakciójához, akik azonban még a pörivel, a gombás hússal és a savanyúsággal harcoltak. Addig csupán csendben furcsállották, hogy sós burgonyát ettem hordóskáposztával és legközelebb csak a sütemények hallatán kaptam fel a fejemet, most azonban záporoztak felém az aggódó kérdések. Próbáld érvényesíteni önmagad egy ilyen családi gyűrűben. Lehetetlen. Inkább soron kívül magam elé vettem a krumpli után egy tányér süteményt, mert rájöttem, hogy mindegy, hogy mit, de enni kell folyamatosan. Degeszre tömve köszöntem el tőlük három órával később.

Végtelenül feltöltöttek – és nemcsak a gyomromat. Látva a kedvességüket, hogy nem azt nézik, hogy kiféle-miféle vagy, honnan jöttél, hanem annak örülnek, hogy ott vagy, és elszántan küzdenek azért, hogy jól is érezd magad, élvezik a pillanatot, jókedvvel élik meg az összes együtt töltött időt, újra rájöttem, hogy mennyire különböző a nagyvárosi és a vidéki emberek értékrendje. Terápia volt a javából. Kívánom mindenkinek, hogy a rohanó hétköznapokban ne feledkezzen meg minderről.