Már csak 5 nap… 4… 3… 2… közelednek a piros szívek, a plüssmackók és a rózsaszín vattacukorgömbök. Betámadnak, és nem menekülhet senki! Szerencsére úgy tűnik, hogy ez az év már nem a tengernyi giccses-szirupos dekorációról szól. 

Bízom benne, hogy az idei trendeket látva kezd kikopni, vagy átértékelődni a Bálint-nap köré épített nagy misztérium. De még mindig nem eléggé ahhoz, hogy az egyedülálló ember számára (gyűlölöm az amerikai eredetű „szingli” szót) a karácsony után ne érkezzen el egy újabb nap, amikor megint többszörösen tudatosul benne az egyedüllét ténye. Persze van, hogy nem győz elhajolni Cupido nyilai elől, de megesik, hogy akire szüksége lenne, még messze, a távolban lovagol paripáján és nem akar ideérni, mert eltévedt valami útvesztőben. Két választás lehet az egyedüllét elkerülésére: a közeledő nyomás miatt hagyod magad meglőni vagy vársz… Én az utóbbit választottam. De mi van, ha valakinek gyors segítségre van szüksége?

 

“Párt keresel? Tegyél érte!” – Instant megoldások vagy hosszú távú tervek?

A leggyorsabbnak – akár csupán egy randevú erejéig is – a társkereső oldalak tűnhetnek. Így legalább nem ülsz otthon _azon_ az estén. Regisztrálsz, megadod a paramétereket, a jól megválasztott profilképed még akár csaliként is szolgálhat, és a nagy gép kidobja a megfelelőt. Mint egy csodaszuper kólaautomata.

Több barátnőm is jelen van/volt ilyen oldalakon. Fiatalok, tehetségesek, ambiciózusak, kiváló beszélgetőpartnerek jó humorral, tiszta és őszinte társkeresési szándékkal. Nem is értettem, miért „szorulnak rá” egy ilyen lépésre. Az én véleményem szerint inkább az egyedüllét, mint a párkeresés ezen beteg, futószalagos módja. Körbekérdeztem tehát őket a tapasztalatokról és túl a találkozókról tartott anekdotáik meghallgatásán – letörölve a nevetéstől kicsordult könnyeinket – az alábbi bűnlajstrom született (a négy leggyakoribb tapasztalatot felsorakoztatva):

1.)  a képen nem az önmagát hirdető személy szerepel ilyen-olyan mondvacsinált indok miatt – a felismerés a találkozó alkalmával jött csak
2.)  a jól bevált CTRL + C / CTRL + V billentyűkombinációval történik a kapcsolatfelvétel céljával küldött első levél írása – „Gizike” helyett „Gőzekének” címezve
3.)  célszemélyünk tulajdonképpen párkapcsolatban él és kisebb-nagyobb sikerrel éppen próbálja kidumálni, hogy miért is van akkor és ott, ahol (szerintem sokan ebből hobbit csinálnak és a sales-es vénájukat próbálják trenírozni, vajon el tudják-e adni a sz@rt is – nekik el kell árulnom, hogy akinek ezt el tudják adni, azzal kár is tovább foglalkozniuk)
4.)  a megadott tulajdonságok… nos… korántsem azt a személyt írják le, akivel végül találkozunk (az életkor még hagyján… De itt megjegyezném, hogy az emberek 170 centis valós magassága nem egyenlő a megadott 185-tel, ez a félrenyúlás pedig számomra érthetetlen, mert eddig engem csak a „húszcentis” mérettel próbáltak megvezetni – ahol azért némileg kompenzálható a becsúszó hibaszázalék)

Érdekességképpen megemlítendő, hogy annak ellenére, hogy a nagy átlag fanyalogva reagál a társkeresés ezen formájára, bárki, akinek beszéltem a témáról, “ismert valakit” vagy “hallotta” vagy hasonló töltelékszöveggel tudott egy történetet, ami ezzel kapcsolatos. Én is. Olyan ez, mint a férfiak párbeszédében a “sör”. Figyeljétek meg, hogy nincs olyan párbeszéd, ahol ne hangozna el az egymásutáni mondatok valamelyikében ez a szó vagy közvetlenül, vagy közvetve a témához kapcsolódva.

A tegnap hallott, legutóbbi tanulságos történet végén pedig, amely a 3.) pont rögzítésének alapjául szolgált, a barátnőm – miután 20 percet várt a találkozó kezdetén a másik félre – az alábbi mondattal hagyta ott a szintén valótlan személyazonosságú, ámde jóképű, jó megjelenésű, és mint kiderült, MENYASSZONNYAL IS rendelkező férfi(?)-t: „Hát apukám, én teljesen más célokkal vagyok itt…” Aztán felállt és angolosan távozott – jogosan. Na, szép. Az utolsó paraméter miatt részemről még ennyit sem érdemelt volna, csupán egy pohár igen cukros vizet és egy méhkast… A sztorit elmesélve azért utólag a barátnőm felháborodása is alábbhagyott és mindketten visítva röhögtünk.

Soha nem szerettem ezt a szirupos-kötelező napot, amit ünnepnek a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nevezni. Éppen ezért a V-betűs megnevezése gyerekkorom óta csak nagyon ritkán, elvétve csúszott ki a számon. Ha hagyom magam beszippantani a fogyasztói társadalomba, akkor azt mondanám, hogy számomra a Bálint-nap a barátokról szól, arról, hogy ezen a napon még inkább tudják, mennyire fontosak számomra és milyen sokat köszönhetek nekik. Dehát ezt az év többi napján is igyekszem tudtukra adni. Így megígértem a barátnőmnek, hogy a legutóbbi kudarca kárpótlásaképpen  február 14-re szabaddá teszem magam. Megköszönte és a Bálint-nap számára is újra és új értelmét nyerte.

Február közepéhez közeledve a társkereső oldalak látogatottsága megszaporodik. A gépezet beindul, a gyár gőzerőre kapcsol, elönti az internetet a társra vágyók hada, az egymásra találás, az üzenetváltások, az első telefonhívás és az első találkozás után pedig a néma döbbenet. Az oldal és az emberek tele hazugsággal, a self-marketing fellegvára pedig burjánzik és gyűjti „áldozatait”. Lányok bugyiban, csücsörítő fotókkal illusztrált adatlapjaikkal, a fiúk jólfésülten, izompólóban hódítanak. Mindenki tele van elvárásokkal, azonban a legnagyobb százaléka semmit sem tud nyújtani. A szándékok mindig mások, könnyen mellélőhetsz, ritka az igazgyöngy. Hazamész, és ha az első kudarc után nem adod fel, tovább keresel. És keresel. Eltelt a februártizennégy, a „célnap” is. Még mindig egyedül. Valóban ekkora lenne a káosz a Valentin-nap kereszteződésében? És vajon a közmegítélésben végül „piros lámpát” vagy zöld utat kap a társkeresőnek nevezett „instant húspiac”?