Hétvége. Egy újabb szombat reggel és a kutyámon kívül senki mást nem találok ébredéskor az ágyamban. De ő még lelkesen horkol a hátán fekve a lábamnál. Megmozdulok, halkan odasúgom neki, hogy „jó reggelt”, mire ő valamilyen fura beidegződés folytán felpattan és ugrándozva tart az arcom felé, sűrű pusziadási-tervekkel. De még időben hárítok. Azért érdekes ez a reakció, mert ugyanezt az utcán is tudja produkálni, igaz, ott csak egy szolid csóválással és egy felém futással. Tehát: nem tudja a kifejezés igazi jelentését.

Álmos arccal kibotorkálok a konyhába, hogy a jól megérdemelt reggeli teámhoz feltegyem a vizet forralni. Napindítóként ma fekete teát választottam, amihez ugyebár tej is dukál. Laktózmentes. Kizárólag. Kinyitom a hűtőajtót, az álom a szemeimből pedig a hűtőm tartalmával együtt elillan. Most akkor az én agyam hagy ki, vagy valóban már tej sincsen készleten?

Helyénvaló, hogy egy huszonéveinek végén járó egyedülálló személy élelmiszerraktára ennyire… szóval… nah… hiányos?! (Anyu és Apu szerint már egy háztartás/ne adj’ Isten család fenntartásának és ellátásának képességével kellene rendelkeznem.)

Pislogtam befelé a hűtőbe, amit az ürességtől  szinte visszhangként hallottam. El is határoztam, hogy a szűk környezetemben végzek egy gyors antropológiai kutatást, különösen az étkezési szokásokra és az ezzel kapcsolatos javak felhalmozására fókuszálva, vagyis hogy ki hogyan étkezik… A fő kérdés mentén – „Ki az, akinek turkálhatok a hűtőjében?” – végiggondolva a célcsoportomat igen elfogott a félelem, mert a mintavételezés eléggé szegényes volt. És bár a baráti köröm szerteágazó, szociológiai szempontból közel azonos helyzetben vagyunk: legfőképp egyedülálló, vagy maximum kétszemélyes háztartásokról beszélhetünk. Ez pedig azt jelenti, hogy az állandó mobilitás és a „fogyasztók” alacsony száma miatt nincs folyamatos igény a teli hűtőre. Legalábbis ezt gondoltam és azért belevágtam.

Elsőként felhívtam az egyik barátnőmet – remélve, hogy a hajnal 10 órai ébredésem őt nem érinti annyira érzékenyen, mint engem, és már friss, szombatra felkészült hanggal találkozom a vonal másik végén. Első reakcióként azonban meglepettség és a „történt valami” kérdés fogadott, amit a hozzám képest korai telefonhívásomnak tulajdonítottam. Aztán feltettem fura, ámde számomra igencsak fontos kérdésemet: mit reggeliztél? Gondolva, hogy ezzel aztán kizökkentettem az aggódásból és megtörve a fagyos kétségbeesést rátérhetek a még fontosabbra: mi van a hűtődben. Meglepő választ kaptam: már túl a nagybevásárláson – reggel 10-kor(!) – igencsak burjánzott nála az élelmiszerhad a hűtő polcain. Nem jutottam szóhoz. Oké, akkor vájkálok kicsit a múltjában. Mi volt tegnap a hűtődben?

Másik célszemélyem szintén egy barátnőm volt. Igaz, ő párkapcsolatban él, tehát feltételezhető, hogy tovább rondítja a számomra eddigi is sanyarú statisztikát. Jaj, de régen láttam már őket! Ezért elszántan, személyesen rontottam rájuk „éppen-erre-jártam”-meglepetésként, biztos, ami biztos. Legalább véletlenül sem tudják szépíteni az esetleges üres hűtő tényét. Szerencsémre otthon voltak, így kinyitva a hűtőjüket elémtárult a kutatásom második állomásának eredménye is. Azta!!!

Következő, szívem mélyén mentsvárként tündöklő barátom egy egyedülálló fiú volt, akit telefonon értem el. Őt nem szerettem volna zavarni, mert mint említettem egyedülálló és ugyebár a szombatot megelőzte egy péntek este, és nem is esett útba az utolsó állomásom előtt. Bíztam abban, hogy mi forevörfrend-őszinték vagyunk egymáshoz, és ezt szem előtt tartva válaszol a kérdésemre: mi van a hűtődben. Próbálta először mindenféle poénnal elütni a dolgot, hogy fóliába csomagolva hibernált három csikóhalat és egy jedi-lovag jobbkezének a mutatóujját, mert éppen egy nagyon fontos kísérletet végez (ezt mondjuk el tudom róla képzelni), de amikor rátért a „főztem” témára, fullasztó röhögés tört ki belőlem. Ekkor rájött, hogy ezt azért már nem tudja elhitetni velem.

Tehát – kijátszva a tripla franciakártyánk egyik barát-kártyáját a sok közül és beavatva kutatásom lényegébe – őszinteséget kértem tőle. Ekkor elkezdte a felsorolást: vajkrém, kígyóuborka, sonka ázott csomagolásban, egy műanyag doboz valami pörköltszerűvel, sör(ök) és egy pizzás doboz azzal a műanyag izével, ami nem engedi behorpadni a doboz tetejét (pizza már nem volt benne). Felcsillant a szemem, hogy végre, van, akiben bízhatok, akire számíthatok és egyébként is! Megköszöntem nem tudatos empátiáját, elköszöntem tőle, nem sejtve, hogy a nap folyamán még szerepe lesz az Életemben.

És jöhet a gourmet-friend(lány)! De ez már csak hab volt a tortán, hogy én még nyomorultabbul érezhessem magam, amikor rájövök, hogy nő létemre engem nem érdekel a telekonyha, hiszen az éttermekben is egy főre főznek, minek a rendszeres sokszatyros megoldás és cipekedés. A gourmet-barátnőmék szintén kétszemélyes háztartása tonhalkrémet, többféle kenyeret és még fűszerolajakat is tartalmazott. Én pedig folyamatosan, mantraként skandáltam magamban az előző telefonhívásomkor hallottakat, hogy megnyugodjak: vaj, kígyóuborka, ázott sonka, blablabla… Hazamentem.

Útközben újra felvillant a szemeim előtt a reggel elém táruló látvány. Tehát a ma tapasztaltak alapján elmondható, hogy – a férfiak háztartásán túl majdhogynem egyedüli nőkét – a konyhám olyan adottságokkal rendelkezik , hogy a hűtő tartalma tulajdonképpen az alapélelmiszerekben kimerül: két üveg ecetes uborka (szigorúan csak a 3-6 cm közötti, roppanós fajtából), lekvár, olívabogyó, tíz tojás (Anyu mindig pakol jóféle házi tojást végszükség esetére feltörni; az idős szomszéd nénik külön nekem gyűjtik, ha ritkán hazatévedek, tudjanak mivel kedveskedni), három üveg bor és kétféle házipálinka.  ÉS MOST NINCS TEJ! Nyilván ez a normális. És pont.

De ha egyszer mindig elfeledkezem arról, hogy van hűtőm?! Vagy van még más is, aki nő létére hűtő-amnéziás? Én pedig most felhívom a haverom, tudatom vele, hogyha a műanyag dobozban az már csak egy „pörköltféle”, akkor engedje el, kukában a helye… Dobozostól. Aztán elmegyek vele a pizzériába és csináltatunk vacsorára valami tutit! Addig pedig nyitok egy üveg bort. Hello Mindenki.